Menekülés a városból

Kész a vacsora, bolognai lasagne. Izgatottan várom Tomit haza a munkából. Több eladó tanyát is bejelöltem a hirdetésekben, és alig várom, hogy átbeszélhessük őket.
Egész télen tervezgettünk, ingatlan hirdetéseket bújtunk és beszélgettünk az előttünk álló, és igen érdekesnek ígérkező jövőről. Egy igazi érzelmi hullámvasút áll mögöttünk.
Vitáztunk sokat, mást és mást gondoltunk dolgokról. Azonban nem volt − és a jövőben sem lesz − más választásunk, minthogy veszekedések, kibékülések, kompromisszumok, lemondások, győzelmek és kudarcok árán, de egyetértsünk legalább a kulcsfontosságú lépésekben.
Húszadszor kukucskálok ki a konyha ablakon. Innen jól látszik, a házat az úttestől elválasztó töltés, és hamar meglátom a bringával érkező Tomit. Ilyenkor már tudom, hogy pár perc, és betoppan.
Végre! Jön! Gyorsan tálalok. Hallom a lépteit a lépcsőházban. Milyen gyorsan elpakolta a biciklit!
− Szia édesem! − ugrok a karjaiba − Fincsit főztem neked.
− Te akarsz valamit − mosolyog az én édes uram.
− Persze, hogy akarok − csicsergem − Vacsorázunk, dumcsizunk, lefürdünk és megnézzük azt a 23 eladó ingatlant amit találtam a neten.
− Mennyit? − nevet Tomi − Akkor ma éjfélig fenn leszünk.
Hosszasan válogatunk. Hatalmas, erdős terület, patak folyik rajta keresztül, de épület semmi. A másik szép kis tanya gazdasági épületekkel, de egy hatalmas puszta közepén, fák, bokrok alig. A harmadik egy ház hatalmas telekkel, de egy falu közepén. Vagy itt van még egy: gyönyörű falu széli házacska hatalmas telekkel, de olyan drága, hogy alig maradna pénzünk.
Ez nagyon nehéz. Sorban dobjuk el az eddig jónak tartott hirdetéseket, mert alaposabban megvizsgálva kiderül, hogy azok a tanyák nem alkalmasak a céljainknak. Végül megtartunk négyet, és úgy döntünk megnézzük őket személyesen. Szép utazás lesz. A fél országon át kell kelnünk.
− Timi, ha már úgyis arra járunk, útba ejthetnénk Hévízt és akkor már lehetne két napos az utazás.
Felcsillant a szemem. Igen, ezek mi vagyunk. Mindig összekötni a kellemest a hasznossal.

„Feeling my way trough the darkness, guided by a beating heart. I can’t tell where the journey will end but I know where to start.”
Bömböl a kocsiban a zene. Mennyire illik ez most ide! Mosolyogva fordítom arcom a tavaszi napsütésbe, és énekelem én is Avicii tavaly nyári nagy slágerét. Nem bírom ki, le kell húznom néha az ablakot, hogy érezzem a langyos szellőt az arcomon.
Bárcsak bringával jöhettünk volna! Azaz: bárcsak lenne néhány hetünk arra, hogy megnézzük a tanyákat, amelyeket kiválasztottunk, és még ússzunk is egy nagyot a csodás melegvizű tóban. Hévízt annyira imádjunk, hogy egy-két havonta el kell mennünk oda. Erre a késztetésre mindkettőnk lelkében egy külön kis rekesz van.
− Akkor melyik lesz az első megálló? − hiába mondom el Tominak az útitervet újra és újra, valahogy nem marad meg benne. Így van ez a bringatúrákon is. Azt hiszem ezért kérdezi meg néha elképedve: „Másik országban vagyunk? Mikor jöttünk át a határon?”
− Az első tanya kicsit messze van a lakott falutól. Azt mondta a pasi a telefonban, hogy kábé 5 km földút vár ránk, ami főleg homok.
− Timiiiii! Járható az a mi kocsinkkal? Megkérdezted?
− Hááát, elmondtam milyen autóval jövünk, és azt válaszolta nem lesz gond. Lakatlan a házikó, a faluban találkozunk vele, és majd követjük őt a tanyáig.
Már közel 200 km van a hátunk mögött. Délre tartunk. Az első tanya amit megnézünk az ország középtáján van, a második egészen lenn délen. Azt tervezzük, hogy ezután észak-nyugat felé fordulunk és megnézünk egy harmadik tanyát is, mielőtt nyugaton elérnénk a kedvenc fürdőhelyünk szomszédságában lévő vadászházat.
Vadászház. Ez érdekes lesz. Igaza volt Tominak, tanyákat valóban csak sík pusztaságon találtunk. Gondoltuk meg kell nézni egy dombosabb tájat is, mert lehetséges, hogy attól még, hogy nem tanyának hívják, még pontosan megfelelne a céljainknak.
Egyetértettünk, hogy kelet felé nem szeretnénk költözni. Az árakat pedig úgy lőttük be, hogy a legtöbbet kapjuk a pénzünkért, tehát ami olcsó, azt megéri-e felújjítanunk, ami pedig drágább azzal ne legyen sok dolgunk.
Úgy számoltam, hogy legalább 5 millió forintra lesz szükségünk ahhoz, hogy egy évig megéljünk, és csak minimális ráfordításunk legyen az kiválasztott tanyácskán. Három millió forint környékén találtam a legtöbb tanyát, amelyek egészen jó állapotban vannak.
Tökéletes. Igen ám, de a többi feltételünk már problémákat okozott. Legyen minimum két különálló szoba, legyen körbekerítve, legyenek gazdasági épületek, legyen kút, rendes fűtés, és a terület legalább fél hektár.

Messziről meglátjuk a sötét színű kombi autónak támaszkodó középkorú férfit. Kedves, ősz hajú, cserzett bőrű, barátságos tekintetű. Jó. Első benyomás tökéletes.
Szótlanul követjük a kocsiját, miközben egyre nő bennem a feszültség. A kicsi autónk csúszkál össze vissza a homokban, érzem, hogy Tomi legszívesebben megfordulna.
Igazából nem ez a legjobb tanya azok között, amiket választottunk a mai napra. Az ára is elég alacsony, másfél millió forint. Elég kevés az esélye annak, hogy beleszeretünk. A vidék sem olyan, ami közel állna a szívünkhöz. A terület és a ház adottságai is pont olyanok, mint az ára. De egy esélyt azért meg kellene adni neki, sőt, egy ilyen árkategóriát is meg kellene néznünk. Kántálom magamban a biztató szavakat, de érzem, hogy legszívesebben én is visszafordulnék.
Az előttünk haladó autó újabb kanyart vesz. Tanyákat alig látunk a környéken, hát szomszédból nincs sok, az biztos. Ritkás akácerdők, többnyire fiatal, alacsony fákkal, és néhány selyemkóró nő csak a homokban. Ki hitte volna, hogy ilyen sivatagos helyek is vannak az országban!
Végre egy pici, körbekerített telekhez érünk. A hirdetés szerint csupán 2500 nm az egész terület, de tartozik hozzá egy nagyobb erdő is. Kicsiny vályogház áll a közepén, látszik, hogy az egész telek elhanyagolt, régóta nem lakják. Az említett erdő, egy vágási céllal telepített nyárfa csoport. Szabályos, egyenes sorokban állnak a fiatal fák, semmi természetesség, semmi változatosság, se bokor, se virág.
Udvariasan hallgatjuk a házigazdánkat, megnézünk mindent, körbejárjuk alaposan, de érezzük, hogy ezt nem. Ez itt nem ránk vár. Nem is hitegetjük őt, őszintén megmondjuk, hogy nem kérjük.
Ekkor hirtelen egyetlen mondattal egyszerűen lefelezi az árat. Fennakad a szemünk. Egymásra nézünk, már szavak nélkül is értjük egymást.
− Nem, köszönjük szépen, de nem. Ez olyan ár, hogy még a hülyének is megérné, de mi nem éreznénk jól magunkat ezen a környéken.

Megykönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, ahogyan ismét aszfaltot ér az autó kereke.
− Eddig nem is mertem hozzád szólni, éreztem, hogy mennyire aggódsz a kocsi miatt.
− Tele ment minden kis járat ezzel a fos homokkal! − robbant ki Tomiból − Takaríthatom egy teljes napot, és még így sem biztos, hogy nem megy tönkre valami!
− A következő tanya aszfaltút mellett van. Nyugika, nem lesz semmi baj.
Tudom, hogy nem nyugtattam meg. Tominak ez az autó a legfontosabb tárgy az életében. Csendesen megjegyzem magamnak, hogy többé ilyen helyre nem hozom őt. Főleg azért, mert ha mást nem is, azt most megtanultam, hogy nem szeretnék ilyen vidéken élni.
Hamar eltelt az alig 100 km, mire eljutottunk a következő helyre. Ahogyan közeledtünk már éreztük, hogy itt sokkal kellemesebb érzések kavarognak bennünk. A táj szép zöld, gyönyörű falucskák, és helyes kis tanyák szegélyezték az utat.
Ez már a 3 milliós kategória. Nagy, körbekerített tanya, rengeteg melléképülettel, és tartozik hozzá egy egészen nagy erdő is. Ezt a helyet folyamatosan lakják, így az előzőnél sokkal jobbra számíthatunk.

Kedves, idős hölgy vár minket a kapuban. Miután férje halála után egyedül maradt, szeretne beköltözni a faluba, így a tanya, ahol a férjével egész életükben éltek és gazdálkodtak, eladósorba került.
Közvetlenül a bekerített telek mellett egy hatalmas szántóföldet is látunk. Az is a nénié, azonban azt még nem akarja eladni. Esetleg idővel.
Nagyon szép kis házikó van a tanyán, és tényleg nagyon-nagyon sok gazdasági épület. Sertéseket tartottak, több százat. De azóta már gyönyörűen kitakarítva, és fehérre meszelve az ólak. Néhány tyúkocska és kacsa rohangál a ház mellett, árnyas fák veszik körbe az épületeket és gyönyörű virágzó bokrok. Ez a hely nagyon tetszik.
− És itt mellettünk ez a saját erdőnk. A férjemmel ültettünk minden fát, össze sem tudnám már számolni hányféle fajta található rajta.
Most igaziból szájtátva álltunk. Az erdő hatalmas, és a fák is hatalmasak. Ez több évtizedes munka volt az öregeknek, és igazán büszkék lehettek magukra. Sok-sok madár csivitel mindenfelé, a fák alatt gyönyörű zöld fűben kapirgálnak a tyúkok.
− Kiengedem őket napközben, hagy élvezzék a nagy helyet. Letört ágakat itt nem látni, azzal fűtök. Nyáron is, a fatüzelésű bojlerben. Kijövök egy kiskosárral, és összeszedem a vékony ágacskákat a földről.
Tomival összemosolygunk. Mintha az álmainkról beszélne a néni. Ez tökéletes.
− Jöjjenek kedveskéim, főzök egy kávét, üljünk le kicsit.
Amíg kávézunk, a néniből csak úgy ömlenek a szavak.
− A férjemmel is mindig itt kávézgattunk, és beszélgettünk. Mi mindig csak beszélgettünk, sosem fogytunk ki a szóból − könnybe lábad a szeme. − Csináltuk a dolgunkat, a saját ritmusunkban, ahogyan kedvünk tartotta. Ha pedig kedvünk szottyant, leültünk ide kávézgatni és pihenni. Mi mindig itt éltünk, mindig együtt voltunk, éjjel és nappal. Nagyon hiányzik!
Miközben a nénit elvitték az emlékei, nekünk is ugyanaz a film forgott a fejünkben, csak a miénk a jövőben játszódott. Ketten éldegélünk egy ilyen gyönyörű tanyán, dolgozgatunk, pihengetünk, beszélgetünk. Vannak állataink, van szép házunk, van erdőnk. Mindenünk meglehet. Akár itt.
− Ez a szép, hófehér, picike házikó micsoda? − kérdezem a nénit kifelé menet − Olyan mintha egy makett lenne.
− Ez itt kedveském egy sajtfüstölő. Az én drága uram készítette nekem, mert nagyon szeretjük a sajtot.
Sajtfüstölő! Ez már túl sok. Itt minden klappol?

Miközben robogunk a következő kiszemelt tanyácska felé, egymás szavába vágva tárgyaljuk ki a sok gyönyörűséget amit láttunk. Gondolatban már a mi kényünkre-kedvünkre alakítgatjuk, tervezzük a szép fakorlátot muskátlikkal a bejárati kis hídra, építjük át az istállókat a saját állataink igényeihez, és nagyokat sétálunk a gyönyörűségesen zöld, hűs erdőnkben.
− Eléggé sáros a kapunál a bejárat, oda gyeprácsot tennék, hogy a fű megmaradjon − álmodozik Tomi.
− A házban eléggé kicsikék a szobák, de végülis kettőnknek elég lesz. Viszont valahol kertet kell csinálni. Valahol ahol sokat süt a nap, mert olyan sok a fa, hogy eléggé árnyékos az egész terület. Talán a bejárat környékén. Nem néz ki hülyén konyhakert a bejárat melletti kerítésnél, Tomi?
− Azt a cserépkályhát átépíteném, úgyis mondta a néni, hogy nem túl jó már. Igaz ajánlott ehhez szakembert is, de mégiscsak az a tömegkályha lenne jó, nem Timi?
Kérdések és tervek áramlanak a fejünkben, észre sem vesszük, hogy nem is válaszolunk a másiknak.
Úgy érzem pár perc alatt tettük meg a közel 100 km-t a következő tanyáig. Ugyan mit mutathat ez, az előző tökéletesség után?
Gyönyörű aszfalton suhan az autó. Az utat sűrű, magas erdők szegélyezik. Nagyon szép hely ez is.
− 800 métert kell mennünk földúton − figyelmeztetem Tomit − de ez nem homok. Egy fiatal csaj árulja ezt a tanyát, ő is be akar költözni a faluba.
− Mindenki be akar költözni a faluba? Normálisak ezek? − nevet Tomi.
Látogatásunk az álomtanyán feldobott minket, és az azt megelőző nyomasztó érzéseink tovaszálltak.
Tökéletes földúton érjük el a hatalmas nyitott kerítést. Erdő mindenfelé, a háznak nyomát sem látjuk. Néhány méter után újabb nyitott kerítés fogad, amelynek túloldalán meglátjuk a szép kis portát. Három épület fogja közre az udvart, amelynek közepén kút, hinta, és árnyékos pergola hívogat. A házakat erdő veszi körül.
Fiatal, kedves lány szalad elénk. Bemutatkozik és boldogan csacsogva vezet körbe bennünket. Egyedül neveli három gyermekét, amelyek közül az egyik már nagyfiú, és a barátnőjével együtt itt lakik. A három házból kettő is lakható és lakott is, a harmadik pedig egy düledező istálló.
Megnézünk mindent, szép, rendezett, bár sokminden felújításra szorul. A konyha nagyon picike, utólag építették az egyik vályogházhoz. „Itt nem biztos, hogy tudok lekvárokat és sajtokat csinálni” − gondolkodom.
Az egyetlen istálló teljesen használhatatlan. El kell bontani és újat építeni. Viszont ez a sok fa! Milyen szép itt is a természet!
Elköszönünk a fiatal lánytól, és pár nap türelmet kérünk tőle, amíg választ adunk. Nem titkoljuk előtte, hogy ma még több helyet is meg szeretnénk nézni.

− Nekem ez nem tetszett annyira Timi. Szerintem ezt inkább ne erőltessük.
− Az az igazság, hogy nekem sem. Ugyanannyiba kerül mint az előző, viszont csomó dolgot fel kellene újítani, átépíteni, szóval sokat kellene még költeni rá. Kedves kis hely, de szinte csak akácfát láttam, nem valami nagy a változatosság a növényvilágban. A föld is homokosabb mint a néninél volt, nehezebb kitalálni mit ültessünk.
− Szerintem tegyünk le róla. Maradjunk egyenlőre az előző gyönyörű kis tanya mellett.
− Okés, de azért az a vadászház! − lelkendezem − Arra nagyon kivácsi vagyok.
− Oda milyen úton kell menni?
− Azt mondta a pasi a telefonban, hogy járható sima személygépkocsival. Azon a területen nincs homok, szóval attól nem kell félnünk, viszont vannak nagy dombok. Remélem nem lesz gond. Eléggé messze van az aszfalttól. Ha úgy látjuk, hogy nem akarjuk, visszafordulunk − szinte magamat nyugtatom. − Igen, most nem fogunk tovább menni, ha rossz érzéseink vannak!
− Ott laknak?
− Nem. Ausztriában élnek a tulajdonosok. Egy idős házaspár. Csak miattunk jönnek most ide, hogy megmutassák nekünk az egészet. Viszont ez jóval drágább mint az előzőek, 4,5 millió. Nagyon meg kell néznünk, hogy megéri-e nekünk.
− Az az igazság, hogy az a környék is jóval drágább. Közel van az osztrák határ. Viszont annyival szebb is ott minden. És Timi! Milyen közel lennénk Hévízhez! Akár minden héten elmehetnénk fürödni!
− Ja-ja. Elvisszük a piacra amit termeltünk, utána beugrunk egyet úszni a tóba − nevetek. − Sőt, a Hévízi melegvizű patakba. Az ingyen van.
Vidáman beszélgetve szeljük a kilométereket, nagyon szeretjük azt a környéket. Néhány évvel ezelőtt majdnem vettünk ott egy kis panziót.
Majdnem vettünk. Ez azért erős kifejezés. Ma már tudom, hogy nagy szerencsénk volt, hogy nem jött össze.
Elmélázok, miközben mellettem suhan a gyönyörű táj.
Egyik hétvégi kiruccanásunk alkalmával töltöttünk ott egy éjszakát. Több emeletes családi ház volt, 11 különálló szobával, kifejezetten családias panziónak építve. Nagyon meleg, barátságos, kissé boszorkányos volt a berendezés, a reggelit pedig a gyönyörű, hangulatos kertben szolgálták fel. Lelkendezésünkre a hölgy szinte mellékesen megemlítette:
− Egyébként eladó a panzió.
Felcsillant a szemünk. A tóban lubickolva másról sem tudtunk beszélgetni, mint hogy micsoda csodálatos életmód-váltás lenne ide költözni és egy ilyen panziót vezetni. Ránk nem jellemző módon hamar le is léptünk a fürdőből, és visszamentünk a panzióba. Szerettük volna tudni a részleteket.
− Évtizedek óta vezetem a panziót − mesélte a tulajdonosnő − úgy érzem szeretnék már pihenni. Nagyon sok visszajáró vendégem van, közöttük rengeteg a külföldi is. Az év szinte minden napján tele vagyunk, de ez nagyon sok munkával jár. Állandóan jelen kell lenni, nincsen egyetlen nap pihenés sem. Erre fel kell készülni. Magam vásárolom a reggelire valót, én tálalom, beszélgetek a vendégekkel. Igyekszem családias hangulatot teremteni, és azt hiszem ez sikerült is. Szinte barátokká váltak a vendégeim.
− Mennyiért árulják a panziót? − kérdezem − Nekünk ez most hirtelen ötlet, fogalmunk sincs az árakról.
− Az értékbecslés már megtörtént, 110 millió forintot ér az ingatlan. Úgy gondoljuk a férjemmel, hogy 55 millióért szeretnénk eladni akkor, ha találunk olyan kedves érdeklődőt, aki hasonlóan szeretné a helyet mint mi. Magukat nagyon szimpatikusnak találom. Szóval 55 milló lenne az ára.
Azt hiszem nagyon csillogott a szemünk. Az értékének 50 százalékáért vehetnénk meg a panziót? Barátok között is hülye lenne az a bank, aki nem adná meg a hitelt erre a bizniszre.
Emlékszem, rettenetesen beleéltük magunkat a dologba, olyan erősen vágytunk rá, hogy biztosak voltunk benne, hogy megvalósul.
Ezután minden nagyon gyorsan és hirtelen történt. A tulajdonosnő szinte mindent leszervezett. Volt ingatlanos ismerőse, banki kapcsolatai, akik a fővárosban is mozogtak, tehát tudtunk velük ott is találkozni.
Lelkesedésünket hideg zuhanyként érte a hozzáértők véleménye. Azt mondták, hogy egyik bank sem ad ekkora hitelt egyetlen egy ingatlan fedezet mellett. Hiába az értékbecslő duplájára értékelte a panziót, szükség lenne arra, hogy a saját lakásunkat is bevigyük fedezetként.
Felháborodtam. És nem is értettem. Minek a banknak a mi lakásunk fedezetnek, ha maga a megvásárolandó ingatlan dupla értékű? Ellenérzéseim csak nőttek és nőttek, miközben hallgattam a szakembereket.
A lakást hosszú évekig tartó kemény munkával szereztem. Most úgy éreztem, hogy rá akarják tenni a kezüket. Úgy éreztem, hogy el akarják venni tőlem, amiért annyit dolgoztam. Igazságtalannak gondoltam a helyzetet és veszélyesnek. Tomit meg sem hallgatva fújtam le az egész akciót.
Ma már mindketten tudjuk, hogy isteni gondviselés volt akkor ez a mozzanat. Pár év múlva, az akkori gazdasági helyzet miatt a turizmus pangott. Hévízen is sok étterem és panzió bezárt. Mi, a kezdők, a hatalmas hitelünkkel tuti belebuktunk volna. Akkor nagy szerencsénk volt, hogy nem vágtunk bele. Vajon most is jól fogunk dönteni?

Jól szituált idős úr vár minket a megbeszélt parkolóban. Jó nagy terepjáróval érkezett. Aggódva kérdezzük, hogy a mi kicsi autónk is fel tud-e menni a vadászházhoz?
− Cseppet se aggódjanak, többen is járnak azon az úton személyautóval. Csak kövessenek nyugodtan.
− Ne menjünk inkább az Ön autójában? − kérdezem.
Az aggodalmam nem csökken. Meglepetésemre Tomi az, aki leinti a kérdésemet, majd később a kocsiban meg is magyarázza:
− Ha nem tudunk oda felmenni, most derüljön ki. Mert akkor hogyan akarnánk itt lakni?
− Hát jó, Te tudod. Ha Te mondod, hogy induljunk neki a hegynek, akkor sokkal nyugodtabb vagyok, mint amikor én erőltetem.
Követjük az almazöld dzsippet. Elhagyjuk a kis falut és néhány kilométer múlva lefordulunk az aszfaltútról. Szinte azonnal hegymenetbe váltunk. Az út száraz, kemény, de szűk és néhol hatalmas kövekkel tarkított.
Lassan, hosszasan haladunk a dombok között. Meredek hegymenetek és lejtők, sűrű erdők és zöld mezők váltják egymást. Gyönyörű fennsíkok, szőlő és más gyümölcs ültetvények, takaros kis présházak mindenfelé. Ez a táj egyszerűen fantasztikus. Pontosan olyan mint egy mesében. És mint az álmainkban.
Nem tudom, hogy mióta araszolhatunk már a nehezen járható földúton. 5 km, vagy 10? Leragadok a káprázatos természet csodálatában, ujjongok minden újabb látványos kilátópontnál, rajongva figyelem a szépen gondozott ültetvényeket.
− Tomi, Tomi, ott van három őzike! − szinte belekapok a kormányba lelkesedésemben.
Nagyon-nagyon tetszik a környék!
A dzsip bekanyarodik balra, egy kapu elé. Nagyobbacska körbekerített területen találjuk magunkat. Kis tornyos házacska áll rajta, előtte hatalmas diófa és szőlőlugassal befuttatott pergola. A telken csupán néhány gyümölcsfa van, és sajnos melléképület semmi.
− A körbekerített rész 2500 nm, de a teljes telek ennél sokkal nagyobb − mutatja a tulajdonos. − Ott van fenn a vége, azon a hegyen. Látják ott az erdő tetején azt a kiálló magas fenyőt? Na, körülbelül addig tart. Itt a szomszéd most kukoricát ültetett, de ő is szeretné eladni a telkét, tehát azt is meg lehet venni hozzá. Így a teljes terület egy hektár fölött is lenne. Az az igazság − meséli − hogy van még nekem egy nagyobb kaszálóm lenn a főút mellett, azt is szívesen eladnám. Ha érdekli magukat, arról is beszélhetünk. De jöjjenek be a házba, bemutatom a feleségemet.
Kedves hölgy fogad bennünket, már kávéval várt. Mosolyogva mutatják az épületet, amit főleg nyári szállásként használnak. Vadásztrófeák díszítik a nappalit, prémekkel borított a kanapé. Egy kicsi hálószoba, kicsi konyha és egy alagsori fürdő tartozik a házhoz. Picike. Jaj de sajnálom, hogy ilyen picike. Építkezni kellene. Sokat.
− És honnan van víz és áram? − kérdezem.
− Két kút is van a telken, az egyik ásott, a másik fúrt. A ház mögött van a szivattyúház, a fúrt kútból jön a víz a tartályba, mert az jobb minőségű. Az ásott kutat inkább locsolásra használjuk. Az áram? − az öreg kajánul elmosolyodik. A magabiztosan dicsekvő gazdagság mosolya ez. − Én vezettettem fel ide az áramot. A lenti főúttól, végig a föld alatt hozták ide. Csak nekünk. Ez az akció többe került mint amennyiért most árulom ezt az egész hóbelevancot.
− Amit itt látnak, így szeretnénk eladni ahogyan van. Az utolsó konyharuháig. Semmit nem szeretnénk elvinni − mondja a hölgy.
− Sőt, a vadászati jogomat is adom mindehhez − teszi hozzá az úr, és mesélni kezdi a vadászati élményeit.
Mosolyogva hallgatjuk, egyenlőre nem mondjuk el, hogy ez bizony bennünket nem hat meg. Egyetlen állatra sem kívánunk vadászni. Azonban a gyönyörű terület, a szép kis ház, az erdő, sőt még a lenti kaszáló is módfelett a kedvünkre való lenne.
− Szeretnénk Önöktől néhány napot kérni, hogy alaposan megbeszéljük az egészet.
− Jó-jó − mondja az öreg vadász, érezhetően feszültté válik a hangja − de ne sokat gondolkodjanak, mert van ám itt érdeklődő más is.
− Mennyi időt kaphatunk rá? − kérdezem most már megszeppenve. Más is? Ez a mondat vajon valamiféle eladói fogás, vagy igaz lenne?
Igyekszem nem ráugrani. Ezt nekünk mindenképpen át kell beszélnünk. De alaposan.
− Jó lenne, ha legkésőbb hétfőn estig visszajeleznének nekem. Sőt, ne is engem hívjanak. Van nekem erre egy kedves ingatlanosom. Máris megadom a telefonszámát, beszéljenek inkább vele.

Polifoam úszógumival a hónom alatt lógok a meleg tóban. Arcomat melengeti a tavaszi napsütés, egész testemet ellazítva lebegek a finom gyógyvízben.
„Fel van adva a lecke” − morfondírozom − „két gyönyörű tanyát is találtunk.” Az első tökéletes anyagilag, 3 millió alatti az ára és alig-alig kellene rá költenünk. Viszont mégiscsak síkságon van, és mi mindig a hegyek között érezzük jól magunkat.
A másik viszont egy valóra vált álom. A számunkra legtökéletesebb országrészben, és legcsodálatosabb tájon található, gyönyörű természetben, pazar kilátással, csodálatos házikóval. Azonban az ára is magasabb, és csomó pénzt rá kellene költeni, hogy megvalósíthassuk ott a terveinket.
− Körbeússzuk a tavat Timi? A túloldalon ihatnánk egy kávét.
− Rendben − sóhajtva fejezem be az álmodozást. Ideje lesz döntést hoznunk.
− Annyira nem kell sokat gondolkodnunk − mondja Tomi − a vadászház kell. Csak akkor egy erős, nagyobb kocsi is kell oda.
− Nem olyan egyszerű ez. Most mondtad ki, még kocsiból is drágább kell, aminek ráadásul majd a fenntartása is többe fog kerülni. A házat bővíteni kell, a gyerekek meg sem tudnak látogatni. Hol aludnának? Egyetlenegy hálószoba van. Építeni kell istálókat, ólakat, fatárolót, fészert, széna tárolót. Hirtelen felsorolni sem tudom. Mindez rengeteg pénz.
− Lelakudjuk az árat − legyint Tomi − Ezek az eladók mindig úgy írják ki az árat, hogy számítanak alkudozásra. Lealkudjuk 3,5 millióra.
− De hallottad, hogy van több érdeklődő.
− Te ezt elhitted? Ugyan már! Nem kapkodnak manapság az ilyen isten háta mögötti házakért. Oda fogják adni olcsóbban. Meglátod.
Irigyelem Tomit ilyenkor. Olyan biztos mindig abban, amit el szeretne érni. Én azért holnap jól átszámolom a költségvetést a táblázataimban. Meglátjuk hogyan jönnénk ki anyagilag. Lehet, hogy a végén mégiscsak Hévíz környékére költözünk?