Szóval elmentem a Balatonra bringával, egyedül, egyenesen az észak-magyarországi otthonunkból. A terv csodálatos és romantikus volt: önismeret, magány, magammal való őszinte szembenézés, tiszta kikapcsolódás és a gurulás élvezete. Igazi, nagy, málhás bringatúra.

Az első két éjszakát vadkempingezéssel töltöttem. Összesen háromszor akarták ellopni a kerékpáromat az éjszaka közepén, szóval finoman szólva sem sokat aludtam, de a harmadik napot ennek ellenére imádtam. Pedig az volt a BuBa (Budapest–Balaton) kerékpárút legnehezebb, leginkább dimbes-dombos szakasza, ahol a nehéz, megrakott málhás biciklit sokszor puszta kézzel, gyalog kellett felfelé tolnom az emelkedőkön. De szuper volt. Összeismerkedtem egy csomó érdekes emberrel, bringásokkal, helyi büfésekkel, pörgött a dopamin.

A negyedik nap estére értem el a Balatont. Székesfehérvártól kezdve a teljes út a kíméletlen, tűző, kánikulai napon vezetett. Sehol egy árnyék, sehol egy normális pihenőhely, cserébe végig lassú, fokozatos, alattomos emelkedés (mászás) várt az aszfalton. Aznap délután már kezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel: erős hányingerem lett.

Balatonakarattya előtt a dombon már úgy másztam fel, hogy tekerés közben komolyan nem tudtam eldönteni, hogy megálljak-e hányni, vagy csak egyszerűen forduljak kicsit oldalra… mert legalább addig is pörög a pedál, haladok és közelebb érek a célhoz…

A vészjósló jel: Amikor leáll az izzadás

Aznap este a sátorban végleg benyújtotta a számlát a hőség. Teljesen leállt az izzadásom, a hányingerem pedig egyre fojtogatóbbá vált. Éjjel úgy fűtött a testem a zárt sátorban, hogy kénytelen voltam a karjaimat teljesen eltenni magamtól, mert úgy éreztem, hogy azok nem is emberi végtagok, hanem izzó vaskályhák.

Közben egyetlen csepp veríték sem jelent meg a bőrömön.

• Reggel összepakoltam a sátrat. Nem izzadtam.
• Elindultam, mentem 15 kilométert a kánikulában. Nem izzadtam.
• Bementem egy Aldiba reggeliért. Nem izzadtam.

Amikor megláttam a polcon sorakozó ételeket, a gyomrom azonnal fellázadt, és majdnem kitettem a taccsot a bolt közepén. Aztán hirtelen bevillant egy sós péksüti képe, amit szeretek, és szó szerint elkezdtem futni felé. Alig bírtam ki, hogy ott helyben ne tömjem magamba az egészet. De az igazi, vad vágyálmom az volt, hogy veszek egy kiló konyhasót, és egy mozdulattal beszórom a számba.

Mivel ez a bolt közepén azért nem lett volna túl ildomos viselkedés, inkább kisétáltam. Leültem kint az üzlet előtt az icipici, falatnyi árnyékba közvetlenül a járdaszegélyre, és miközben az emberek úgy léptek át rajtam, mintha egy árokparti hajléktalan lennék, elmajszoltam a sós péksütimet, és arról fantáziáltam, hogy egy nagy tál sóba mártogatom.

Diagnózis a platánfák alatt: Középsúlyos hőguta

Balatonalmádiban a nagy parkban, közvetlenül a strand bejáratánál, az óriási platánfák hűvösében végre roskadtan leültem egy padra, és elővettem a telefonomat olvasni. Nem kellett sokáig keresgélnem: az interneten azonnal szembejött a tűpontos diagnózis: hőgutát kaptam, az állapotom pedig már igencsak túl van a középsúlyos verzión.

A keringésem teljesen felborult, a nátrium- és sóháztartásom kiürült, a hőháztartásomat már abszolút nem tudta egyedül kezelni a szervezetem. A testem takaréklángra kapcsolt: a gyomromat már nem működtette, az agyamat sem igazán, sőt kezdtem érezni, hogy az izmaim is csak úgy vannak a vázon, de zéró funkcióval. A súlyos hányinger és a szédülés kíméletlen vészjelzés volt: azonnal állj meg, mert nagyon nagy a baj!

Felhívtam azuramat, de mivel otthonról indult, tudtam, hogy legalább négy óra, mire odaér értem kocsival. Odavánszorogtam a strand jegyszedőihez, és megkértem őket, hogy félszemmel figyeljék a padot a platánfák alatt, mert bármelyik pillanatban elájulhatok.

A jegyszedők elképesztően tündériek voltak: azonnal magukhoz ragadták a nehéz, felmálhazott bringámat, hogy vigyáznak rá, és riasztották a strandorvost. A doki megvizsgált, és azt mondta, mentőt egyelőre nem hívna, de azonnal locsolgassam a testem vízzel, ahol csak érem – puszta külső vízzel helyettesítve az elmaradt izzadást –, és kezdjem el ész nélkül inni az izotóniás italokat.

Így telt a délutánom: szigorú felügyelet alatt ücsörögtem az árnyékban, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne hányjak és ne ájuljak el. Amúgy a helyzet abszurduma az volt, hogy egyáltalán nem éreztem, hogy meleg van… mert nem izzadtam! Azt hittem, kellemes, hűvös 20 fokos tavasz van körülöttem. Csak időről időre kezdtem el hirtelen legbelülről, a csontjaimból lángolni… na, ekkor jött a hideg vizes csurgatás.

A só-orgia és a felépülés

Amikor a férjem végre megérkezett a mentőautónkkal, és biztonságban voltam, hirtelen brutális éhség tört rám. Először sült édesburgonyát kértem. Odakészítettem magam elé egy komplett doboz sót, és olyan vastagon szórtam a krumplira, mint mások a ketchupot szokták nyomni. Aztán jött a lángos és a társai. Ahogy a szervezet megkapta a sót és az ásványi anyagokat, a kajától szinte percről percre kezdtem jobban lenni.

Hazáig a forró kocsiban folyamatosan vizes törölközővel hűtöttem magam, utána pedig két teljes napig mozdulatlanul feküdtem az ágyban, mert az első nap még járni sem volt erőm. Mivel az agyam a sokktól még nem működött tökéletesen, az első este mindent összezabáltam, amit otthon találtam. A még mindig takaréklángon lévő gyomrom pedig másnap kőkemény gyomorgörccssel állt bosszút érte.

De a harmadik napra végre helyreállt a rend, és most már minden oké. Újra izzadok! 😂 És higgyétek el, még soha életemben nem örültem ennyire a verítéknek…

A balatoni bringatúra végül kőkemény lecke lett. De a lényeg: többnapos, tűző napon való málhás tekerés és kimerítő hegyi mászás után, ha csak egy-két órára is a platánfák alól… de láttam a Balatont! 😍