Őszinte leszek veled: a málhás bringatúra nemcsak a fizikumot és a vádlit teszi próbára, hanem a legstabilabb párkapcsolatot is kíméletlenül megrángatja. Főleg akkor, ha a digitális navigáció és a golyóálló GPX útitervek előtti korszakban indulsz útnak, és a túlélésed egy darab elázott papírtérképen meg a megérzéseiden múlik.

Amikor nincs térerő, a semmi közepén állsz egy búzatábla melletti kereszteződésben, és fogalmad sincs, merre vagy arccal, a romantikus szabadságvágy másodpercek alatt tud átváltani enyhe, de hisztérikus családi üvöltözésbe.

Ma egy különleges meglepetést hoztam neked: egy kíméletlenül őszinte részletet az egyik regényemből. És bár regény ide, szereplők nevei oda, hadd súgjam meg: ez a Dráva-parti navigációs katasztrófa hajszálpontosan így történt meg velünk! 👇

„Sebesen gurulunk a folyó partján futó, vékony mellékúton. Gyönyörű a környék. Apró farmok között hullámozva haladunk, hamar elérjük a vágyott hidat, hogy a túloldalon megtegyünk visszafelé, ugyanennyi utat.

− Valahol el kell majd távolodnunk a Drávától, és nyugatnak kell tartanunk − mondom Tominak.

− Jó, szólj majd, hogy hol és mikor.

− Félek, hogy nem fogom tudni, itt a semmiben − tétovázom. − Talán ott a meszeségben a falvak és a templomtornyok alapján be tudom tájolni, hogy kábé hol járunk. De nem vagyok teljesen biztos benne. Itt egy kereszteződés, elmenjünk balra? Mit csináljunk? − kérdőn nézek Tomira, akinek hirtelen elsötétedik az arca.

− Nekem ebből elegem van, Timi! − kiált rám.− Nem akarom már hallani, hogy eltévedtünk, és hogy nem tudjuk, hol vagyunk, elég!

− De… Én csak… − hebegem.

− Nem érdekel! − harsogja. − Tartsd meg magadnak a félelmeidet! Ne aggaszd rám, nem akarok szorongani!

Harag gyűlik bennem, és nem tűrtőztetem magam tovább, én is elkezdek kiabálni:

− Akkor szerinted kinek mondjam?

− Nem érdekel! Nekem ne! − egyre hangosabban veszekszik. − Pedig megfogadtam tavaly Olaszországban, hogy nem jövök el többet veled így, hogy azt sem tudjuk, merre vagyunk arccal. Te akartál navigálni! Hát navigálj, és ne mondd nekem a sirámaidat! Tartsd meg magadnak!

− De akkor kinek mondjam? − üvöltöm. − Csak te vagy itt velem. Kinek mondjam? Dugjam a fejem a búzatáblába és mondjam oda?

Ebben a pillanatban hatalmasat dörren felettünk az ég. Mintha a lelkünk hasadt volna szét a veszekedéstől.

A következő másodpercben pedig nyakunkba zúdul a jéghideg zivatar. Döbbenten bámuljuk egymást ott a semmiben, a búzatáblás kereszteződésben, miközben csontig ázunk a szakadó esőben.

Egy perc elképedt csend után, hirtelen egyszerre nyerítünk fel. Megállíthatatlanul röhögünk, miközben nyeregbe vágjuk magunkat, és tekerünk, mint a villám a legközelebbinek látszó faluba.

Már nem kell döntenünk, hogy merre menjünk, teljes egyetértésben vágtázunk valami menedék felé.”

Miért a legjobb kalandok a legizzasztóbbak?

Ugye, hogy magad előtt látod a jelenetet? Ez az a pont, ahol a kerékpártúra tervezés hiánya és a természet erői összefognak, és vagy örökre elváltok, vagy – mint a mi esetünkben – egy életre összekovácsol titeket a megállíthatatlan nevetés és a jéghideg alpesi eső. Mert a málhás tekerés igazi ízét pontosan ezek a váratlan, szürreális és felejthetetlen krízishelyzetek adják meg!

Ha szeretnél még több ilyen hús-vér, szaftos, elgondolkodtató és végtelenül szórakoztató bringás kalandot olvasni, és kíváncsi vagy, hogyan jutottunk el végül a hazai indulástól egészen a vágyott tengerpartig a GPS előtti időkben, akkor a regényemet neked írtam. Szippantsd be az igazi szabadság és a nosztalgikus túrák hangulatát a fűtött szoba kényelméből!

Kattints ide, és csapj le a regényre a webshopomban!

(Ha pedig inkább a saját utadat tennéd golyóállóvá, hogy nálatok ne kelljen a búzatáblába dugott fejjel veszekedni a Dráva partján, akkor irány a Bringatúrák menüpont a kész, csalódásmentes GPX csomagokért!)