A nap, amikor a vihar elrepítette a buszmegállót a fejünk felől.

Részlet az egyik regényemből.

Igaz történet.

„Vidáman tekerem a bringát az alkonyatban. A bicikliút az autók mellett halad, tőlük korláttal elválasztva. Bal oldalamon a sebesvizű Traun folyó zubog hangosan, mintegy kellemes dallamot nyújtva a gondolataim mellé.

Ma már nem érünk el Bad Ischl-be. Nem baj, valahol majd csak találunk egy sátorhelyet, holnap pedig a túra csúcspontja vár bennünket: Hallstatt és a Dachstein csúcsa. Oda persze nem biciklivel, hanem lanovkával fogunk felmenni.

Tomi a gondolataiba burkolózva jön mögöttem. Persze én megyek elől, valahogy ezt megszoktuk az évek során. Én diktálom az iramot, mert én vagyok a lassabb. És többnyire úgyis én akarok megállni minden bokor mellett fotózni.

Micsoda gyönyörű napok vannak mögöttünk. Átbringáztunk már fél Salzkammerguton: Salzburg, Obertrumersee, Wallersee, Irrsee, Mondsee, ma pedig megkerültük az Attersee-t és a Traunsee-t. Szerencsénk van. A nyár legmelegebb napjai telnek éppen. Ez az Alpokban igazán ritka és kellemes időszak. Mindennap strandoltunk, némely alpesi tóban többször is.

„Ez ám az élet!” − mosolyodom el. Tekersz a hatalmas hegyek között, patakok, folyók és tavak követik egymást. Minden, amire szükséged van a táskáidban van, ha kimelegszel vagy elfáradsz, csak megállsz, lekapod a hátsó táska tetején száradó fürdőruhádat és lubickolsz egy nagyot a kellemesen hideg tóban, amelyik mellett éppen elhaladsz. Aztán csak felpattansz a biciklidre, hiszen előtted az út, vár még oly sok gyönyörű táj.

…

Ma egnézzük Hallstattot, az osztrák Alpok gyöngyszemét, felmegyünk a Dachsteinre, hiszen ilyen magasan még sohasem voltunk és aztán tekerünk tovább. Vár még bennünket a Wolfgangsee, a Fuschlsee és az utolsó napon egy igazi gyöngyszem, a Lammerklamm szurdok.

− Timi, lassan ránk sötétedik, hol fogunk aludni? − Tomi aggódva gurul mellém.

− Hát egy ideje már én is nézelődöm, de csak a folyót és a főutat látom, sőt már azt is alig, mert olyan sötét van − nevetek.

Érdekes, most nem izgulok ezen. Pedig az éjszakai táborhely keresés előtti órákban én vagyok az aggodalom és a hiszti mintaképe. Ma azonban nevetve nézek az éjszakába. Majd lesz valahogy.

− Ha nem találunk semmit, betekerünk Bad Ischlbe és keresünk egy panziót.

Ilyet nem szoktunk csinálni. Nem a mi pénztárcánkhoz vannak igazítva a külföldi panzió árak. De néha a szükség törvényt bont.

− Emlékszel Tomi, hogy tavaly milyen drága szobát vettünk ki egy esős nap végén a Wörth-i tónál? − vigyorgok mint a tejbetök, az emlékek megrohamoznak.

− Igen. Muszáj volt, mert már úgy hisztiztél, hogy attól féltem rosszul leszel.

A tavalyi túránk mélypontja volt az a nap. Akkor már több száz kilométer tekerés volt mögöttünk.

Negyven fokos kánikulában kóboroltunk a Szlovén tájakon. Kis falu kis falut követett, árnyékot alig-alig találtunk. Amint megláttunk egy pici patakot belegázoltunk, hogy lehűtsük magunkat. Pólóinkat, baseball sapkáinkat bevizeztük, hogy legalább néhány percig hűsítsen a testünkön csordogáló hidegvíz, mielőtt a szédítő forróságban megszáradtak a ruháink.

Azon a bizonyos napon azonban hirtelen lehűlt a levegő. Délelőtt megmásztunk néhány kisebb hágót a bicikliutat követve, délutánra pedig már elcsigázottan néztük a közeledő viharfelhőket.

Hamarosan szakadó esőben, sőt, néha szélviharban szakadó esőben tekertünk. Emlékszem megálltunk pihenni egy fából készült buszmegállóban. Elbújtunk, hogy az esőtől és a széltől néhány percre védve legyünk. Ám egyszer csak felkapta a vihar az egész építményt a fejünk felett, és átrepítette a mögötte lévő kaszálóra. Az egész napunk ilyen viszontagságokkal telt el.

Estére olyan fáradt voltam testileg-lelkileg, hogy gondolatok nélküli robotként tekertem a pedált. Táborhelyet találni, sátrat állítani esélytelen volt.

Ránk sötétedett. Tomi − rá nem jellemző módon − átvette az irányítást. Pontosan elmagyaráztatta velem, hogy hol találjuk a legközelebbi kempinget, és előre tekert. Csak követnem kellett. Nem is láttam mást a baseball sapka alól kikandikálva, csak a neon színű esőkabátját. Fényként világított előttem, haladtam utána, mint egy gép.

Emlékszem egyszer megkérdeztem, hogy hány kilométer még a kemping, és Tomi azt mondta, hogy már csak 5 km. Nem tudtam, hogyan fogom kibírni ezt a „hosszú utat”, úgy éreztem, folyamatosan felfelé mászunk, pedig a szememmel láttam, hogy az út teljesen egyenes előttem.

Megtépázott idegrendszerem nemcsak az út meredekségét, de már az időt sem mérte rendesen. Amikor már úgy éreztem órák teltek el, ismét megkérdeztem, hogy még mennyi kilométer az a kemping. Tomi erre a legborzasztóbb választ adta, amit ebben a helyzetben hallhattam: még 4,5 km. Akkor sírva fakadtam. Igen. Ezek azok a mélypontok, amelyek sohasem kellemesek egy ilyen csomagos túrán. Akkor kivettük az első utunkba eső szobát, ahol volt mosó és szárítógép is, és meleg zuhany és puha ágy.

Másnapra persze miden csodaszép lett. A másnap mindig szép.”

100%-ban Biztonságos Túratervek Letöltése: